- Naa, mondd el, mi bánt – kérlelt Lucy. Egy közeli mozgóárushoz mentünk, ahol vett nekem egy vattacukrot, magának pedig egy jégkását. Tudja, mennyire édesszájú vagyok, a suliban is mindig csokival meg cukorkákkal kínált. Tényleg jó barát.

Még mindig szipogtam, és csak forgattam a kezemben a hurkapálcát. Bár szeretem a vattacukrot, de most még azt se kívántam. Ilyen hírek után…

- Keeen… Ha nem árulod el, drasztikus módszerekhez fogok folyamodni. Azt akarod? – vonta fel a szemöldökét. – Tudod, hogy Stone százados se tudott kicsinálni, pedig ő aztán tényleg kemény…

- Mint a szikla – mondtam vele egyszerre. A suliban minden tanárnak van valami beceneve. Vagy inkább gúnyneve. Stone százados szigorú, már azért is ordít veled, ha csak levegőt veszel az engedélye nélkül. Ezt onnan tudom, hogy az utóbbi két hónapban kipécézett magának, és a tanévzárón is úgy váltunk el, hogy „Connor! Magánál szánalmasabb diákom még nem volt. Ha nem edzi végig a nyarat, inkább vissza se jöjjön szeptemberben. Ne féljen, tudni fogom, ha lazsált. Azt mondtam, ne féljen? Úgy értettem: rettegjen! Menjen, mielőtt olyat mondok, amit nem kéne.” Ja, ezek után nem csoda, hogy még mindig vannak rémálmaim vele…

Lucy hangja térített vissza sötét gondolataimból.

- Keeen, figyelsz te rám egyáltalán?

- Pe-persze – feleltem. Hiába volt nyári szünet, hiába sütött a nap… Nem tudtam együtt örülni a többi gyerekkel.

- Figyelj… Gyere, üljünk le – mutatott az egyik padra, mire engedelmeskedtem neki. Törökülésben foglalt helyet mellettem, és felém fordult. Arca komolynak tűnt. – Ha nem eszed meg a vattacukrot, a fenekedből kell majd kiműtetned – nézett a kezemben tartott édességre.

- O-oké.

Lassan nekikezdtem, amit feszült figyelemmel kísért, majd elmosolyodott.

- Tehát? Apád mondott valamit?

Csendben ettem tovább, kerülve a pillantását.

- Ahaaa… akkor…Lynn? – találgatott, de mikor megremegett ajkam, egyből felsóhajtott. - Szóval ő. Mi történt? Összevesztetek valamin?

Bár Lucy tudott a Lynn-ügyről, azért nem avattam be teljesen. Pont ezért is fájt még jobban a dolog. Ahhoz, hogy összevesszünk, előbb beszélgetnünk kell…

- Keeen? Na, mondj már valamit – kérte halkan, és közelebb húzódott hozzám. Megcsapott parfümjének illata, ami anyát juttatta eszembe. Neki is mindent el tudtam mondani. Vagyis majdnem mindent…

- Nem beszéltünk. – A hangom még nekem is idegennek tűnt. Nem sírtam, de nem sok kellett hozzá. – Én… akárhányszor hívom, csak a hangposta kapcsol be. Nem tudom, miért…

- Oh… Sajnálom.

Lucy megsimította a karom, de hogy milyen arcot vágott, azt nem tudtam. Nem mertem ránézni.

Nyeltem egyet, s erőt véve magamon, folytattam.

- Ma felhívott Iris. Tudod, a volt sulimból.

- Igen. Aranyos lány.

A neheze még csak most jött…

- Igen, nagyon kedves – sóhajtottam, s hangom is megremegett. - Amióta eljöttem, csak ő keres a Sweet Amorisból.

Igaz, Amberék is küldtek pár nem túl szép üzenetet, de már egy ideje nem zaklattak. Kivéve persze azt, amit most tudtam meg…

- Ahaa – sürgetettt kissé Lucy. Gondolom, már tudni akarta, mi bajom van. – És?

- De voltak olyanok is, akik… akikkel nem voltam annyira jóban. Tudod, Amberék. – Nyeltem egyet. Lucy is tudta, hogy tulajdonképpen ezek miatt a lányok miatt kerültem a McKinleybe. Miattuk éltem át két hónapig a poklok poklát. - Amberék sok hazugságot írtak, de… Ne-nem hittem nekik. Tudod, milyenek.

Lucy arca kissé ingerültté vált, ilyenkor mindig összeszorítja ajkait. Így fogja vissza magát, mielőtt valami olyat mondana, amit nem akar.

- Igen, tudom – felelte. Inkább elfordultam. Nem akartam látni, amikor bejelentem neki a dolgot.

- Azt írták, hogy Lynn fűvel-fával kavar, és hogy még csak… eszébe… se… jutok – szipogtam. Tessék, ha most látott volna apám, biztos megveregeti a vállam. „Ez az én fiam! Bőg, mint egy óvodás.”

- Jó, de ezek hazugságok. Nem kellene hallgatnod ezekre a… - Nem mondta ki, de szerintem valami nem túl szép jelzőt gondolt magában. – Miért olvasod egyáltalán? Töröld a fenébe, és kész. Te már McKinleys vagy, nem kell foglalkoznod ilyenekkel.

Fájdalmasan néztem rá könnyeim fátylán és szemüvegemen keresztül.

- De hát ő Lynn! A…a szerelmem! A lelki társam!

- Ha az lenne, nem… - kezdte ingerülten, de aztán mély levegőt vett, és fejét rázva az égre nézett. – Mindegy. Szóval ezért vagy kibukva? Mert pár kislány kitalált valami baromságot?

- Én… nem… - motyogtam. Most jött a feketeleves. – Ma… amikor beszéltünk Irisszal… Megkérdeztem, és… Nem értette, de… Szóval, végül beismerte, hogy… Lynn mostanában tényleg jól elvan Nathaniellel. Segített neki valamilyen dolgozatokat megtalálni, meg együtt tanultak… Én… Nem tudom… Engem… miért nem…? – sírtam el magam keservesen.

- Hééé, Ken, ne sírj. Nincs semmi baj…

Lucy gyengéden magához ölelt, és vigasztalólag simogatta a hátam.

- Ne gondolj ilyenekre, jó? Nem éri meg. Majd… minden jóra fordul.

Nem válaszoltam, helyette tovább áztattam könnyeimmel blúzát.

- Tudod, mit? Szombaton úgyis délelőttös vagyok, aztán ráérek egész nap. Lemegyünk a partra, ééés baromi jóól fogjuk érezni magunkat, megígérem. Oké? – kérdezte a szemeimbe nézve, és megtörölte arcomat.

Félszegen bólintottam.

- Oké.

Akkor még nem tudtam, mi mindent változtat meg majd az a délután…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés