(Ehhez a fejezethez szerintem nagyon illik ez a szám. Hallgassátok meg közben. ^^)

Már akkor tudtam, hogy hülyeséget csinálok, amikor visszafordultam Dake hangjára. Lucy talán jobban kiismerte a srácot, de…én szerettem volna hinni, hogy csak félreértésről van szó. A srác jófej volt, és könnyedén meg tudta nevettetni az embert. Annyira csak nem lehetett rossz…

Ránéztem a névjegyre. Hihetetlen, hogy valaki ilyet használjon…

Dake papa hívóvonala – Én mindig „készen állok”. Na és te?

Ha nem tudtam volna, hogy a srác csak szereti tenni a szépet a lányoknak, kezdtem volna megijedni…

Lucy még mindig ideges volt, mikor utolértem.

- Mit akart? – kérdezte rögtön. Látva fenyegető arcát, inkább zsebre vágtam a papírt. Nem akartam veszekedést…

- Semmit – feleltem halkan. – Csak megkérdezte, mi a kedvenc helyed – improvizáltam, hogy Lucy ne faggatózzon.

Felvont szemöldökkel fordult felém, majd morgott valamit az orra alatt. Szerintem volt benne pár csúnya szó is…

Kb. ilyen hangulatban érkeztünk meg Lucyék boltjához, ahonnan kihallatszott édesanyja hangja.

- Nem, Nancy, nekem – veled ellentétben – állandó munkahelyem van, nem tudok csak úgy… De ki vinné helyettem az üzletet? Nem bízhatom rá akárkire… Lucy szokott besegíteni… Tudom, hogy régen láttad már…

Lucy megköszörülte a torkát, mire a nő észrevett, majd futó mosollyal üdvözölt minket.

- Figyelj, zárnom kell, később megbeszéljük. Jó éjt, hugi! Én is titeket!

Miután letette, megölelte lányát, majd megborzolta haját.

- Azt hittem, belevesztetek a tengerbe. Épp küldeni akartam a mentőosztagot – mosolygott.

Lucy grimaszolva kifújt pár szemébe lógó tincset, a többit pedig hátrasimította.

- Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlünk. – Felült a pultra, és lóbálni kezdte lábait. -Nancy néni hívott?

- Igen.

- Mit akart? Megint meghívott magukhoz?

Lucy anyja felsóhajtott.

- Igen, de lemondtam. Majd jövőre… Most nem engedhetjük meg magunknak…

- Ne máár, anya, tavaly is ezt mondtad és azelőtt is! Tök rég láttam már Nancy néniéket, ha nem lenne facebook, azt se tudnám, hogy néz ki… - fakadt ki Lucy. – Oké, hogy Kanada, de legalább nem egy másik kontinens!

- Lucy drágám, ezt most ne, kérlek…- sóhajtott a nő, és tovább pakolgatott a pult mögött. -  Fáradt vagyok, hosszú napom volt, egy csomót idegeskedtem az újságok miatt, mert nem tudtam egész nap elérni a futárt, így is csak később tudja hozni…

- Persze, mindig ezt mondod, de aztán sose beszéljük meg!

- Jaj, Lucy…

Kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam. Nem szerettem a veszekedést, pláne, ha kívülállóként kellett hallgatnom.

- Öhm, e-elnézést – szóltam félve közbe, mire mindketten rám néztek. – Nekem mennem kellene, a szüleim nem tudták, hogy ilyen sokáig…

- Kikísérem – ugrott le a pultról Lucy azonnal. Édesanyja fáradt mosolyt küldött felém.

- Jó éjt, Ken. Üdvözlöm a szüleidet.

- Jó éjt, Mrs. Hale!

Többet nem is tudtam kinyögni, mert Lucy kirángatott. Olyan erős! Nem csoda: két báty mellett nőtt fel… És még ehhez hozzájön a McKinleys tortúra, amit ott edzésnek hívnak…

- Aú, ez fáj! – masszíroztam karomat. Szerintem nyoma is marad.

- Jó, bocs – rázta a fejét, miközben leült a bolt melletti padra. Elég ingerültnek látszott. – Csak felidegelt anyám, mindegy…- Nagy levegőt vett, majd a szemeimbe nézett. – Azért remélem, nem volt olyan szar a délután. Bocs Dake miatt… - ingatta a fejét. – Tényleg nem ilyennek terveztem a napot. De holnap csak egyig vagyunk nyitva, szóval egész nap ráérek… - mosolygott rám halványan, összekuszált szőke haja aranyosan fénylett a lámpafényben.

Viszonoztam a gesztust.

- Jól hangzik.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a program sosem valósul meg…

~

- Hazajöttem! – kiáltottam be, miközben kinyitottam a bejárati ajtót. Lehúztam cipőimet, majd az órámra pillantottam. Háromnegyed tíz volt. Kicsit később érkeztem, mint szoktam…

Halkan lépdeltem át a nappalin, ahol háttal ülve apa egy dokumentumfilmet nézett a második világháborúról. Vagyis… ahogy jobban hegyeztem füleimet, meghallottam a halk horkolást. Jól van, akkor irány a konyha egy kis esti nasiért, aztán fel a lépcsőn. Tökéletes tervnek tűnt. Hamar össze is szedtem a kekszet és a doboz tejet, csakhogy későn vettem észre a szekrényt, amibe mindig belerúgok: a kekszet még épp el tudtam kapni, de a doboz… nagy ívben kirepült a kezemből, majd zuhanórepülésbe kezdett…

- KENTIN!

Apa talpig tejben pattant fel a kanapéról, és villámló szemekkel törölgette magáról a cuccot. Ha nem lettem volna annyira megijedve, talán még viccesnek is találom a látványt.

- Te meg mi az istent ólálkodsz a sötétben?! – Közben ránézett katonai órájára. Jobb lett volna, ha nem teszi… Dühe csak tovább fokozódott. – Ilyenkor kell hazaállítani?!

Elszégyelltem magam, s a kekszet magamhoz szorítva a padlót kezdtem fixírozni.

- Bocsánat.

Apa hitetlenül csóválta a fejét, majd megfogta a tejes dobozt, amiben alig lötyögött már valami, és elindult vele a konyha felé.

Felsóhajtottam. Remek, újra bebizonyítottam, milyen jó fia vagyok… Szomorúan kullogtam utána; apa épp akkor dobta le magáról pólóját, és az egyik konyharuhával törölgetni kezdte ragacsos bőrét. Ahogy végignéztem rajta, újra belém hasított a szégyen: én miért nem tudok így kinézni?

Apa, velem ellentétben, jó formában tartotta magát, szerintem több kiló izom volt a jobb karján, mint az én egész testemen… Bár már őszült, még mindig jóképű volt; mosolyogni viszont csak ritkán lehetett látni – azt is csak akkor, amikor anyával beszélgetett. Ha valaki rápillantott, az vagy félt tőle, vagy pedig csodálni kezdte. Esetleg mindkettő. Egyszerűen ilyen hatással volt az emberekre. Csak azt nem szokták érteni, hogy lehet ilyen fia, mint én…

- Töröld fel a nappalit – vágott hozzám egy másik konyharuhát, amit persze nem tudtam elkapni.

- Igenis.

Már csak a szalutálás hiányzott…

Megpróbáltam eltüntetni a nyomokat, de a bútorhuzatnak még mindig tej illata volt. Még szerencse, hogy anya az ilyenekért nem haragszik. Kár, hogy apa volt az „áldozatom”… Míg én a kanapéval és borús gondolataimmal voltam elfoglalva, apa visszatért a nappaliba.

- Szóval…? Merre jártál?

- Lucyval voltam – motyogtam.

Apa leült a fotelbe, lábát keresztbe téve a másikon. Úgy festett, mint egy király, aki épp meghallgatja és elbírálja népének ügyeit.

- Miért nem az osztálytársaiddal? Scottal, Freddel és a többiekkel? Blake-kel… vagy hogy is hívják… - ráncolta a homlokát. Na, igen. Ő úgy tudta, Lucy mellett más barátaim is vannak a suliból. Nem akartam, hogy kiakadjon, hogy a McKinleyben is rossz sorom van, és az egyetlen barátom egy lány… Hiszen apa pont azért íratott katonai iskolába, hogy megedződjek. Nemcsak testi, hanem lelki értelemben is. De ha egyszer nem fogadnak be!

- Mostanában nem érnek rá – füllentettem. Nem is volt olyan nagy hazugság: tényleg elfoglaltak voltak, de ezt csak a facebookról tudtam.

- Nem hiszem, hogy egész héten dolguk lenne… Arra van időd, amire szánsz.

Tekintete keményen megvillant. Tudtam, mire érti. Jaj, ne…

- Ma felhívott Winslow igazgató.

Összeszorítottam szemeimet. Igen, akkor jól gondoltam… Most jön a leckéztetés.

- Képzeld, azt mondta, nem iratkoztál fel a nyári edzésre. De biztos csak véletlenül – vonta fel szemöldökét. – Én legalábbis így értelmeztem. Jól mondom, fiam?

Nem feleltem, helyette a számat harapdáltam. Nem, egyáltalán nem véletlenül történt. A nyári edzést azoknak találták ki, akik a McKinleyre jelentkeztek, de még nem elég felkészültek – főleg a kondíciójuk – a sulira. Persze azok is járnak oda, akik nem akarnak kiesni a két és fél hónapos szünet alatt a gyakorlatból, de általában csak… mit szépítsem?, vesztesek mennek oda. Nem szívesen vettem volna részt a heti ötszöri edzésen a kiképzőtisztjeinkkel és Sifuval, aki az önvédelmet tanítja. Épp elég lesz majd szeptembertől elviselni azt az embertelen kínzást…

Apa állkapcsa egy pillanatra megfeszült, de aztán nyugodt hangon folytatta:

- De ne aggódj, megbeszéltünk mindent, tehát hétfőtől nyugodtan csatlakozhatsz a többiekhez. Az igazgató úr elnézi, hogy ezt a hetet kihagytad.

Tudtam, hogy csak szépíti a dolgokat. Oké, Winslow tényleg rendes volt, de a kiképzők… ki fognak nyírni. De előbb alaposan megkínoznak, főleg Stone százados. Szép remények…

Apa felállt, szerintem megunta a fájdalmas arckifejezést, amit közben vágtam.

- Most megyek aludni. Ajánlom, hogy te is tedd azt. És ne edd tele magad lefekvés előtt mindenfélével – tette hozzá a kekszre célozva.

Nem fordultam utána, amikor elment mellettem. Legszívesebben élve ástam volna el magam… Hogy fogom kibírni ezt a nyarat?

És a java csak ezután jött…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés